Horváth Gábor honlapja

"Ahol háborúban sem hallgatnak a múzsák..."


Világbank - Szuez - 1956


Nem különösebben ismert az a szerep, melyet a Szuezi válságban a Világbank játszott. A nálam lévő könyvtári könyvek szerencsés konstellációja miatt, most erről írok pár sort, hiszen az utóbbi években a bankok szerepe a világ kormányázásában nagy érdeklődésre tart számot. Az alábbi rövid írás csak afféle bemelegítő, miként folytak/folynak a politikai harcok a színfalak mögött. Teljességre nem törekszem és a tévedés jogát is fenntartom, minthogy nem szakterületem, pusztán érdekelt a dolog és utánajártam.

Az 1950-es évek elején még egy nagyon képlékeny állapotban lévő közel-keletet találunk (nem mintha ma olyan stabil térség lenne), melyben még Nagy Britannia tartja vezető szerepét. 1950-ben még brit katonai támaszpontok vannak a Szuezi-csatornánál, Jordániában, az 50-es években a britek szervezik (igaz egyre nagyobb amerikai politikai-gazdasági támogatással) a kommunizmus feltartóztatására létrehozott szerződéseket, mint például a Bagdadi paktum. Ugyanakkor a brit fennhatóság már erősen rogyadozott, egyre több államból kiszorultak, sőt 1954-ben egyezményben kötelezték magukat az egyiptomi támaszpontjainak kiürítésére.(1) A Szuezi krízis pedig bebizonyította, hogy sem a britek, sem a franciák többé nem tekinthetőek egyenrangúnak az Egyesült Államokkal illetve a Szovjetunióval.

Igen tanulságos egyébként az út, amelyet a britek bejártak 1956-ban és amely a teljes bukásukhoz vezetett. 1956 ugyanis nem úgy indult, hogy egy Izraellel közös háborút vezet Egyiptom ellen, hanem sokáig levegőben lógott egy jordán-izraeli háború, amelyben a britek elhatározták, hogy az arab állam mellé áll, ha kell fegyveres erővel támogatva azt!(2)

A katonai műveletekre most nem térek ki, a fentebb hivatkozott internetes oldal nagyon jó összefoglalót ad. Inkább nézzük az előzményeket és a Világbank szerepét. Természetesen a Világbank, mint intézet gazdasági kérdéseknél lépett Egyiptom homokjára.

1952-ben katonai puccs buktatta meg az egyiptomi angolbarát királyt és köztársasággá vált az ország. A fegyveres erők parancsnoka, Mohammed Nagib lesz az ország vezetője, de egyre inkább az őt támogató Gamal Abden Nasszer kezébe futnak össze a hatalom szálai. Nasszer minden korabeli és későbbi nyugati emlékirat kommunistákhoz közel álló embernek írta le, holott ő sohasem volt az, sőt nacionalistának lehetne mondani leginkább, elég elolvasni pár beszédét, hogy ezt az ember leszűrje. Ugyanakkor mind Eden az angol kormányfő, mind Mollett francia miniszterelnök Mussolinihez és Hitlerhez hasonlította, ami finoman szólva is pofátlan hasonlat valakire pusztán azért, mert nem szolgálja ki őket.(3) Nasszer úgy vélte, hogy Egyiptom az a hatalom, amely képes lesz egyesíteni az arab világot Irántól Marokkóig, és ő az ember, aki képes ezt végigvinni. Ehhez elengedhetetlennek tartotta az egyiptomi emberek életszínvonalának emelését. Az egyiptomi lakosság életszínvonala valóban nagyon alacsony volt, még Eden is tisztában volt ezzel.(4)

Nasszer a híres Szuezi-csatornát államosító Alexandriai beszédében így fogalmazott: „…1953-ban a nemzeti jövedelem növelése céljából fejlesztési tervet dolgoztunk ki. Abból indultunk ki, hogy kétszeresére kell növelnünk a nemzeti jövedelmet, minthogy minden évben félmillióval többen vagyunk. Azaz 30 év múlva már 40 millióan leszünk.(5)…Úgy gondoltuk, hasznosítani tudnánk a Nílus vizét. 1953-ban valaki előterjesztette nekünk a magasgát tervét.”(6)

Az Asszuáni-gát valóban monumentális terv volt. Személy szerint nem tartozik a kedvenc létesítményeim közé, hosszútávon alighanem több problémát okoz, mint amennyit megoldott, de érthető, hogy az 50-es években egy fejlődő állam az energiatermelés növelésében és az iparosításban látta a jövőt. Nasszer tehát nekilátott, hogy ehhez keressen pénzügyi támogatókat, mert úgy számoltak, hogy Egyiptom egyedül képtelen finanszírozni egy ekkora projektet. Úgy számoltak, hogy 10 év alatt mintegy 1 milliárd dollárra lenne szükség a terv megvalósításához.(7) Egyiptom a Világbankhoz fordult, melynek tagja volt és amelynek tagdíjként 10 millió dollárt már befizetett.

A program finanszírozásának fő erejét angol, francia és német cégek állták volna konzorciumban, melyekhez az Egyesült Államok és a Világbank csatlakozott volna.(8)

1953 februárjában Eugene Black, a Világbank elnöke (nem mellékesen jegyzem meg, hogy amerikai illető, mint ahogy eddig minden VB elnök az volt, noha az USA szavazati aránya jelenleg 16% alatt van) héthetes körutat tett a térségben, ekkor már komoly tárgyalások folynak Nasszer állítása szerint a legelső megbeszélések során a Világbank a következő feltételek mellett támogatta volna a gátépítést:

  1. Rendezzék nézeteltérésüket a britekkel.
  2. Rendezzék nézeteltérésüket Izraellel, mellyel Egyiptom hivatalosan hadban állt 1948 óta.
  3. Alakítsanak ki parlamentáris rendszert.
  4. Írjanak ki a tervezetről népszavazást.(9)

Ezek a feltételek több okból is elfogadhatatlanok voltak. Egyfelől erősen beleszólt az Egyiptomi belpolitikába, másfelől az Izraellel való viszony rendezése lehetetlen volt. Nasszer arab világban betöltött - ekkor inkább még csak vágyott - vezető szerepe azonnal megrendült volna az Izraellel való rendezés során. Egyiptom eközben a britekkel és elsősorban az amerikaiakkal tárgyalt kölcsönről. A nyugat meglehetősen bizalmatlan volt Nasszerrel szemben, elsősorban annak Szovjetunióból és Csehszlovákiából való fegyverimportja miatt. Itt azonban nem árt megjegyezni, hogy a NATO államok korábban nem adtak el fegyvert Egyiptomnak, félvén, hogy Izrael ellen használja majd. Ebben persze igazuk volt, a zsidó állam ellen használta volna őket, de ekkorra már Izrael sokkal erősebb volt katonailag, így az egyiptomi igények jogosak voltak.

A felek több ízben is tárgyaltak, végül úgy tűnt, 1955-56 fordulóján, hogy megegyezés születik.

A Világbank 1955 decemberében kijelentette, hogy 200 millió dollárral járulna hozzá a gát felépítéséhez, melyet nem egy összegben, hanem 5 részletbe 5 évre elosztva vehetnének igénybe az egyiptomiak. Nasszer egy levélben kapta meg az újabb feltételeket:

  1. Folyamatosan együtt kell működni a Valutaalappal, az egyes részletek felvétele előtt újratárgyalják a feltételeket, amelyek módosulhatnak közben.
  2. A Világbanknak meg kell bizonyosodnia, hogy a brit és amerikai kölcsönöket azok Egyiptom viselkedése miatt nem fogják visszatartani. [Gyakorlatilag tehát Egyiptom úgy viselkedjen, nehogy az amerikaiak és britek kivonuljanak a pénzükkel]
  3. Az államháztartás kiadásait a pénzügyi erőforrásokhoz kell igazítani, Egyiptom nem költekezhet ahogy akar. [Ez a pont természetesen az „indokolatlan” szovjet fegyvervásárlásokat akarja gátolni]
  4. Az állami kiadásokat a Világbank ellenőrzi és jóváhagyja.
  5. Az egyiptomi kormány nem tehet szert külföldi adóságra, azaz senkitől nem vehet fel másra sem kölcsön. [Ez az esetleges szovjet kölcsön ellen szól]
  6. Bárminemű külföldi szerződés esetén előzetesen be kell mutatni a tervezetet a Világbanknak és vele kell egyeztetni Egyiptomnak, hogy szabad-e megkötni a szerződést.(10)

Ha a feltételek ismerősök számunkra a jelenből, akkor a hiba nem az Ön készülékében van, kedves olvasó…

Összegezve ezek minden magára valamit adó független ország számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan feltételek. Nasszerék ennek megfelelően álltak hozzá. 1955 decemberében a szovjet nagykövet jelezte, hogy van alternatíva: mi lenne, ha a Szovjetunió adna pénzt az építéshez, de ezt visszautasították, mivel még reményt fűztek a Világbankkal folytatott tárgyalásokhoz.

Nasszer 1956. január 24-énn személyesen találkozott Black-kel.(11) Ezen az egyiptomi elnök jelezte, hogy országa nem véletlenül óvatos nagy projektekkel kapcsolatos kölcsönök kérdésében, hiszen annak idején a Szuezi-csatorna miatt tették gyarmattá. Black pedig jelezte, hogy Egyiptomnak meg kell állapodnia a Nílus vizével kapcsolatban Szudánnal, amelyet károsan érhet a gát felépülte. Black megelőlegezte, hogy esetleg a VB feltételei változhatnak Egyiptom javára. Februárban levelet intézett végül a Világbank Nasszerhez, amely szerint mihelyt megoldják a Nílussal kapcsolatos problémát Szudánnal, azonnal elérhető lesz a 200 milliós kölcsön. A levél nem tartalmazott olyan utalást, amely a korábbi beleszólást kérte volna Egyiptom pénzügyeibe, így elfogadhatónak látszott. A megegyezést Nasszer szerint ekkor az halasztotta el, hogy most a britek és az amerikaiak jegyzékei tartalmaztak a függetlenséget sértő követeléseket.

El kell ismerni, a franciáknak és angoloknak volt oka nem lelkesedni Nasszerék iránt. Az arab világ, mely éppen harcát vívta észak-Afrikában Franciaország ellen a függetlenségért, bízott Egyiptom segítségében. Az algériai felkelők egyik politikai bázisa szintén a nílusi állam területén volt. Azok az arab országok, amelyek „lefeküdtek” a briteknek a Bagdadi-paktum során joggal méltatlankodtak, hogy ők alig kapnak valamit, holott segítenek a Szovjetunió ellen, míg Egyiptom aki ellenszegült jutalmul egy ilyen óriásberuházást kap.

A helyzetet jegelték, míg júniusban fel nem pörögtek az események. Ekkor Sepilov, szovjet külügyminiszter érkezett Egyiptomba. Nasszer szerint az orosz hosszú lejáratú kölcsönért cserébe alig kellett valamit adnia Egyiptomnak, sőt Sepilov azt állította, hogy Moszkvának az enyhülés jelenleg az érdeke, így Egyiptom maradjon jó kapcsolatban a nyugatiakkal. Nasszer megköszönte a lehetőséget és abban maradtak, hogy augusztusi moszkvai útjára hagyják a részletek kidolgozását.(12)

Másnap 10 órakor érkezett előzetes megbeszélés után a Világbank elnöke. Azt mondta, hogy tartják magukat a februári – Egyiptom számára már elfogadható – ajánlatukhoz és a britek és a franciák is készek támogatni a tervet. Tehát, még mindig nem dőlt el semmi, hogy melyik blokk támogatásával kezdődhetnek meg a munkálatok. Ugyanakkor a brit és francia kormány úgy vélte már, hogy máshogyan próbálja orvosolni a Nasszer-kérdést. Úgy vélték, hogy az véglegesen elkötelezte magát a simulékony felszín alatt a Szovjetunió mellett. Erre bizonyítékként a fegyverszállítmányokat, a brit és francia vezetés alatt lévő arab államokban való egyiptomi aknamunkát, az elhúzódó tárgyalásokat hozták fel. Úgy döntöttek, hogy elállnak az Asszuáni-gát finanszírozásától.(13)

Egyiptom még tett egy kísérletet, hogy amerikai és világbanki pénzekhez jusson. Erre elvileg lehetett esély. Amerikát nem gyűlölte az arab világ, ellentétben Nagy Britanniával és Franciaországgal. A Világbank elnöke pedig így nyilatkozott Nasszernek: „Mi nemzetközi, nem pedig állami bank vagyunk, semmi közöm Amerikához, én csak annak a véleménynek adok hitelt, amelyben én magam hiszek”(14)A britek azonban külügyminiszterük révén már jelezték az USA-nak, hogy kiszállnak a tervből a fenntartásaik miatt és az Egyesült Államok is így döntött.(15)

Tehát téve egy próbát az egyiptomi küldöttség repült az Egyesült Államokba, 1956 júliusában. Ekkor azonban már kerek-perec elutasítást kaptak és nyilatkozatot adott ki az USA az Asszuáni magasgát építéséhez ígért támogatás visszavonásáról.(16)

A Világbank természetesen csatlakozott ehhez és annyiszor kinyilatkoztatott függetlensége ellenére ő is visszalépett a finanszírozásból. A Világbank saját honlapján lévő kronológiája beszámol az Asszuáni-gát építéséről folyó tárgyalásokról, ugyanakkor azt, hogy 1956-ban visszalépett a finanszírozási ígérete alól, azt már szemérmesen elhallgatja.(17)

Az amerikai visszakozás Egyiptomi ellenintézkedést szült, amely a Szuezi-csatorna államosításáról szóló rendeletben csúcsosodott ki.(18) Az első dominó kidőlte a következőét hozta magával, majd az államosítás bejelentése a titkos izraeli-francia-angol Sévresi-egyezményhez vezetett, amely pontos kidolgozott stratégiát tartalmazott a csatorna visszaszerzéséhez, sőt Izrael is leszámolhatott éppen erősödni kezdő ellenfelével.

Igen érdekes Henry Kissinger véleménye a konfliktusról, amely minden felet hibásnak tart (főleg Nasszert, aki pofátlanul lavírozott a két szembenálló tömb között szerinte - holott erre minden oka és joga megvolt az országa érdekében -). A korábbi amerikai külügyminiszter diplomáciáról szóló nagyszabású munkájában, utólagos bölcsességgel megállapítja, hogy Eisenhowernek nem a hadműveletek közben, a „válság nyitánya” során, hanem annak megoldása (kimondatlanul: Nasszer eltávolítása és egy mérsékelt nyugatbarát vezetés felállítása) után kellett volna elhatárolnia magát a gyarmattartó két európai hatalomtól.(19)

Na igen, az nagyon gerinces lett volna, ha miután az angol-francia csapatok kikaparják a gesztenyét, utána a demokrácia ostorcsapásaival kiosztja őket… Mintha nem lenne tökéletesen logikus, hogy a győztesek a maguk érdekét keresik. Nasszer egyébként valóban kijátszotta a két szuperhatalmat egymás ellen, és érthető, ha ez nem szimpatikus egy amerikainak. Ugyanakkor a kisebb erejű államok a történelem kezdete óta ezt teszik (Örményország Róma és Perzsia között az ókorban vagy Erdély az oszmánok és a Habsburgok között a XVI-XVII. században), ehhez van csak erejük. Egyébként sem hiszem, hogy gerincesebb valamelyik szuperhatalom szolgájának lenni, mint manőverezni közöttük. A lényeg, hogy az állam a saját nemzete érdekét szolgálja ésszerű kockázat vállalása mellett.


Felhasznált irodalom:


Anthony Eden emlékiratai. (ford.: Szepesy Gyula). [1964]

Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez. Bp.: L’Harmattan, 2006.

Kissinger: Diplomácia. Bp.: Panem-Grafo, 1998.


Jegyzetek:


1. Kiadva magyarul: Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez, 307-308.o.

2. Grove: Who to Fight in 1956, Egypt or Israel? In: Reassessing Suez 1956. Ashgate, 2008. 79-85.o.

3. Még Kissinger is túlzásnak tartja, nem Nasszer iránti szimpátiája miatt, hanem taktikai okokból. Kissinger: Diplomácia, 518-519.o.

4. „Tisztában voltunk Egyiptom szükségleteivel, az egyre növekvő népességgel és az egyre alacsonyabb életszínvonallal.” – In: Anthony Eden emlékirata, 516.o.

5. Optimista jóslat volt, 1980a-ra Egyiptom lakossága közelített a 45 millióhoz.

6. A teljes beszéd In.: Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez, 327-339.o. Az idézet innen: 334.o.

7. Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 334.o. Eden úgy tudja, hogy 1300 millió dollár lett volna betervezve 16 évre (Eden emlékiratai, 516.o.). Nem szabad elfelejteni, hogy ez óriási összeg volt, hiszen ne a dollár mai értékéből induljunk ki. 1950 és 2010 között a dollár elveszítette vásárlóértékének 90%-át! Az USA 1956. július 19-i nyilatkozata szerint az egész program 1300 millió dollárra volt tervezve 1955 decemberében, melyből 900 milliót Egyiptom, 400 milliót nyugati kölcsönök fedeztek volna.

8. Anthony Eden emlékiratai, 516.o.

9. Uo.

10. Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 335.o. Eden szerint a feltételek a következők voltak csupán: „Egyiptom minden más terve előtt biztosítson elsőbbséget a gátépítésnek; a szerződéseket versenytárgyaláson bírálják el; a kommunista erőforrásból származó segítséget utasítsák vissza” (Eden emlékiratai, 517.o.)

11. Nasszer nevezetes beszédében februárt ír, de a Világbank kronológiája szerint január 24. Ezt fogadtam el.

12. beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 336.o

13. Anthony Eden emlékiratai, 518-519.o.

14. Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 337.o

15. Anthony Eden emlékiratai, 518-519.o.

16. A nyilatkozat magyarul: Dokumenumok…, 324.o.

18. Az államosítást kimondó törvény magyarul: Dokumentumok…, 325-326.o.

19. Kissinger: Diplomácia, 520-521.o.



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 13
Tegnapi: 57
Heti: 289
Havi: 2 032
Össz.: 168 015

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Szuez-Világbank-1956, 2011.02.22
Horváth Gábor honlapja - © 2008 - 2017 - hagi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: hagi.hupont.hu - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »