Horváth Gábor honlapja

"Ahol háborúban sem hallgatnak a múzsák..."

 Élet a római végeken I. - Tomisz

Ovidius és a szarmaták 

 

Az Ovidius életrajzát csak nagy vonalakban ismerők számára is közismert, hogy a nagy költőt Augustus császár (valójában princeps) működéséért száműzte élete végén[1] és a távoli Tomisz városában hunyt el. A költőfejedelem, aki a nagyvárosi élet gyönyöreihez szokott, itt egészen más világot tapasztalt. Különösen két műve foglalkozik a később római néven kis Szkítiának (Scythia Minor) elkeresztelt Dobrudzsában átélt szörnyűségekkel, a Tristia (Keservek) és az Epistulae ex Ponto (Levelek Pontuszból). A Kr.u. 8-ban megérkező száműzött egy egészen friss római hódítás területén ért partot, hiszen:

 

„Friss hódításunk ez a földrész és laza kapcsok

Nagy birodalmadhoz még alig is kötik ezt.”[2]

 

A rómaiak hivatalosan az itt élő kis görög polgárok védelmére foglalják el a térséget, hiszen olyan ősi hellén városok voltak itt, mint Kallatisz, Hisztria vagy a már említett Tomisz. Ekkor még a térség nem római provincia, névleg a thrákok királyához tartozik, aki ekkor már római vazallus. Mindenesetre a városokban római helyőrség állomásozott.

Ovidius a Tomisban töltött évek alatt megtanult geta[3] és szarmata nyelven,[4] sőt néha már arra panaszkodik, hogy lassan fél attól, hogy a latinját elcsúfítják a pontuszi szavak.[5] Nyilván a helyi helyőrség katonái megtanulták kezelni a szomszédos népek fegyvereit is. Leírja, hogy a semmittevés az egyik legrosszabb dolog, hogy nem csábítja már a kockajáték, és nem élvezi a hajnalig tartó ivászatot sem. Az alvási idő sok is, de mit tegyen az ébrenlét hosszú órái során?[6] A Róma forgatagához szokott Ovidius képtelen volt lefoglalni magát a poros kisvárosban.

Nem pusztán unaloműzés miatt írta leveleit, hiszen szeretett volna hazakerülni. Ehhez minden rendelkezésére álló lehetőséget felhasznált: Rómában maradt barátait kéri segítségül, de az őt száműző Augustushoz is talpnyalásnak ható sorokat ír. Olvashatjuk a számkivetett hős tragédiáját, de a bocsánatért esedező bűnös költő könyörgését is.

Mélységesen eltúlozza a „szarmata és geta föld” szörnyűségeit, folyamatosan értekezik az örök hóról, ami tekintetbe véve, hogy Tomis (Constanta) évi átlaghőmérséklete ma 11.54ºC, igencsak túlzás. Tomis délebbre fekszik, mint bármely magyar város… Ugyanakkor persze nem zárhatjuk ki annak valószínűségét, hogy akkoriban különös hidegek jártak a vidéken, hiszen maga Ovidius leírja azt is, hogy látta befagyni a Dunát, sőt maga is járt rajta. Azt azért mégsem kell elhinni, hogy a hó két éven át nem olvad el. Már Hérodotosz arról írt, hogy a szkíták a hideg északon élnek (ami igaz is Hellaszból), de ő ennyire nem túlozta el a dolgokat.

A tavaszi olvadás némi könnyebbséget hozott a Tomiszt őrző római katonáknak és nem csak a hőmérséklet emelkedése miatt:

 

„Míg langyos a nyár, megvédhet minket az Ister:

Híg vize tartja fel orv háboruzók hadait;

Ám ha megint ránk néz a komor tél bánatos arca,

S mint fehér márvány, megfagy a téli talaj,

Hogyha az északi szél a havat tombolva kavarja,

Látni, hogyan riadoz rémeitől a táj;”[7]

                                         (ford.: Franyó Zoltán)

 

„Láttam, ahogy befagyott a hatalmas tenger, a sima

Jégvért fogta le tág, megmerevült özönét;

Nemcsak láttam, elégszer mentem azon, de a lábam

Át sem nedvesedett, víz nem is érte soha.

Tüstént hogyha a rettenetes Boreas erejétől

Kint a megáradt víz jéglap alá merevül,

Vagy ha a száraz északi szél bénítja az Ister

Tükrét, barbár raj gyors paripáira kap.

Lóháton rohamoz, nyilait messze röpíti,

Szomszéd népek egész falvait égeti fel;

Némelyik elmenekül, s mert senkise védi a földet,

Kincsét fosztogatók préda gyanánt viszik el,

Jószágát s lovát is, roskadozó szekerével,

S mind ami még a szegény szolga kevéske java.

Sok mást hátrakötözött kézzel rabságba terelnek,

S vissza hiába tekint egykori háza felé.

Van, kit a kígyóméreggel kent vészteli, kampós

Nyíl hegye megsebez, és holtan földre terít;

És mit a rabló el nem hajthat, szétveri durván,

Kunyhók zsúpfedelét lángba borítja előbb.

 

Békeidőben is így retteghet a nép a hadaktól,

Ős ugarát a paraszt szántani sem meri már;

Vad hordákra figyel, de ha még nem is észleli, reszket;”[8]

                                                     (Ford. :Franyó Zoltán)

 

A szarmatákat rablónépként írja le, akik fosztogatásaikból gyűjtenek kincset és rabszolgának viszik el az összeterelt foglyokat:

 

„Vad törzsek fenyegetnek háborúval körülöttem,

Büszkén vallják meg rablóéletüket.”[9]           

                                                     (Ford.: Erdődy János)

 

A szarmata nép/népek leírás részben a szokásos szkíta sablonon alapul, ugyanakkor kivehetőek a saját tapasztalatból származó esetek. Megállapítja – a sok nyilakról szóló toposz mellett-, hogy a szarmaták elsősorban lándzsával harcolnak, amelyet mind megerősítenek a későbbi történetírók, mind Traianus oszlopainak jelenetei. Ismeri a Jazigok törzsét[10], jól írja le, hogy milyen kevert a nép a mai Dobrudzsa vidékén, ahol kelta, thrák és szkíta népek évszázadok óta éltek már, a város görögjeiről nem is beszélve.

Egyébként nem csoda, ha Ovidius nem érezte otthon magát Tomisban, meg sem próbált másként nézni a helyiekre, mint vad barbárokként. Még a helyi görög polgárokat is lenézte, úgy tűnik nem merült fel benne, hogy a „barbár” öltözködési szokások felvételének nem szellemi visszamaradottság, hanem az éghajlat az oka:

 

„Csak valamennyire véd meg a bástya, mögötte azonban

Retteg a barbárok és görögök tömege.

Elkeveredve, különbség nélkül élnek a házak

Legtöbbjében, lásd, barbárok mivelünk.

És ha nem is félsz tőlük, az undor tölt el, prémes

Sapkájuk láttán s látva a hosszú hajuk.

Még Hellas fia sem tesz másként, hordja e tájon

Perzsák nadrágját, ősi ruhája helyett.”[11]

                                         (Ford.: Erdődy János)

           

A leírásokból úgy tűnik, a helyi római helyőrség vajmi keveset tett a térség védelméért, leginkább a falak mögött kuksolt, ahol élete, ha nem is teljesen, de nagyjából biztonságban volt. Nem csoda, hogy a vidéken élő kevesek militarizáltak voltak, hiszen maguknak kellett megvédeni kis vagyonkájukat:

 

„Ritka merész, aki így mégis megműveli földjét:

Egy karjával szánt, másik kezében a kard.

Fújja ércsisakos pásztor kettős furulyáját,

És a szelíd juhok is hadbavonulnak e tájt.”[12]

                                                     (Ford.: Erdődy János)

 

Még a térségben jelentősnek számító Tomis sem volt biztonságban a lovasoktól, hiszen többször is jelzi, hogy pusztán a falak óvják meg őt és a lakosokat attól, hogy őket is rabigába fogják.

 

„Ellenség keze közt a vész fenyeget minden nap,

S így az anyafölddel nékem a béke veszett.

Dupla esély a halálra szörnyű sebektől halni,

Hisz kígyó mérgétől piszkos a nyíl hegye itt.

Rút fegyveres lovasoktól körbefogva a város,

Mint juh élek, kit a farkas akolba űzött.

Könnyű kis íjaikról ló ina osztja a kínt ránk,

Szívósan tartja a kar, s fesztelenül soha nincs.

Már fésűnek néznéd, úgy tele nyíllal a ház teteje,

S tán kapuinkig törne, ha nem lenne rajta a rács.

Kínjaimat betetőzi e föld: nincs cserje, se fa.”[13]

                                                                   (HG)

 

A költő éjszakái sem jobbak:

 

„Azt hinnéd, hogy az alvás gyógyírt hozhat a szívre

És az éjszaka szép szava óvhat a bajtól,

Ámde az álmok ijesztők, vadak és igazak.

Gyötrelem ébren és gyötrelem alva ma már,

Álmaim is csupa szarmata nyíltól lassú halál,

Vagy, hogy elfogva, lábaimat rút láncra verik.”[14]              

                                                                  (HG)

 

A szarmaták Ovidius alapján láthatóan jól ismerik a vidéket, télen könnyedén kelnek át a Dunán, még szekereiket is magukkal hozzák.[15] Leírja az utakon közlekedő vad lovasokat: nincs köztük, ki íjat és tegezt ne hordana (non coryton[16] et arcum), kezükben viperaméreggel bekent dárdát tartanak. Arcuk mint Marsé, hajuk, szakálluk gondozatlan. Jobbjuk mindig kész arra, hogy szúrjon az oldalukon fityegő késsel (cultro). Több helyen is említi, hogy a barbárok nyilaikat és dárdájukat méreggel kenik be, annak nagyobb hatékonysága miatt.[17]

Az állandó veszély mellett a Tomis nyújtotta élet sem tartogat sok örömet az öregedő költő számára: nem bírja a helyi vizet, a szállás és a helyi ételek nem érik el a kívánt minőséget. A városfalak gyengék, alig adnak védelmet, de legalábbis ő többet szeretne… Egyfolytában beteg, a klíma kínozza.[18]

Idős létére neki is kardot kell ragadnia, ha jön az ellenség:

 

„Oly szörnyű itt élni, bessusok és geták közt,

Annak, akit régen népszerüség övezett.

Oly szörnyű, hogy az életemet kőfal, kapu védi,

S biztonságban még így is alig lehetek.

Ifjúként ádáz viadalt én messze kerültem,

Játszani sem vettem kezembe a fegyvereket,

S őszbeborult fejemet védi harcisisak.

Rögtön, amint a toronyból jelzi az őrszem a harcot,

Késlekedés nélkül húzom a kardom elő,

Mert íjjal, méregbe bemártott nyíllal az ellen

Már közelít, szilajon fújtat alatta a ló.”[19]

                                         (Ford.: Tordai Éva)

 

Összefoglalva: Leszedegetve a költői túlzásokat Ovidius leveleiről, kibontakozik előttünk egy hihető és valóságos kép, amely egy végvidék mindennapos életét vetíti elénk, annak minden nehézségével és szörnyűségével. Ovidiusnak ez nem olyan, mint a mi Balassinknak, aki a hősiességet emeli ki a nehézségek mögül. Ovidius csak a nehézséget látta, hiszen túl sokat élt a világ akkori fővárosában és teljesen alkalmatlanná lett az itteni életre, habár az utolsó idézetet nézve, talán ez sem igaz.

 

Felhasznált irodalom:

 

Ovidius Naso, Publius: Keservek. Bp., 2002.

http://www.thelatinlibrary.com/ovid.html - Letöltve: 2012.XI.18.

 

Jegyzetek

                                             


 

[1] A szűmüzetés pontos oka a mai napig az életrajzírók vitáinak tárgya, de minden bizonnyal a tényleges ok az volt, hogy Augustus unokájának léha életvitelében Ovidius kerítői és bujtatói tevékenységet folytatott. Az Ars Amatoria megírása inkább csak ürügy volt.

[2] Tristia, II. 199-200

[3] Thrák törzs, melyet Ovidiusz legalább annyiszor említ, mint a szarmatákat.

[4] Epistulae ex Ponto, III.2.

[5] Tristia, III.14.

[6] Epistulae ex Ponto,  I.5.

[7] Tristia, III.10.

[8] Tristia, III.10.

[9] Tristia, V.10.

[10] A roxolánok mellett a másik nyugatra vonuló szarmata törzs, amely majd az Alföldön telepedig le Kr.u. I. században.

[11] Tristia, V.10.

[12] Tristia, V.10.

[13] Epistulae ex Ponto, I.2.13-23

[14] Epistulae ex Ponto, I.2.41-46

[15] Tristia, III.12.27-30.

[16] Ez a görög gorytosból van, amely a jellegzetes szkíta tegezt jelenti.

[17] Az iménti mellett például még: Tristia, V.10.

[18] Tristia, III.3.1-14, III.8.23-34

[19] Tristia, IV.1.68-78

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 39
Tegnapi: 41
Heti: 210
Havi: 2 518
Össz.: 176 600

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Élet a római végeken I. - Tomisz, 2014.01.26.
Horváth Gábor honlapja - © 2008 - 2017 - hagi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: horváth gábor drog - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »