Horváth Gábor honlapja

"Ahol háborúban sem hallgatnak a múzsák..."

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

2. kiad. Budapest: Akadémiai, 2013. 419.o. 

A 2012-ben elhunyt nagy angol hadtörténész kétségtelenül legsikerültebb könyve ez az eredetileg 1976-ban megjelent mű. Nagyon különleges egy alkotás, hiszen nem egy konkrét katonai eseménnyel foglalkozik, hanem azzal, miként élték meg az angol/brit közkatonák vagy tisztek a világtörténelem egy-egy jelentős csatáját. Ott lehetünk a hosszú íjjal kezükben francia lovagokat nyílvesszőikkel tűpárnává változtató angol íjászokkal Azincourt mezején 1415ben; a brit vörös kabátos gyalogosokkal, amint Napóleon franciáit győzik le Waterloonál 1815-ben; végül bepillantást kapunk arról milyen földi pokol várt a bakákra a Somme folyónál 1916-ban. Három korszak, három csata, háromnál sokkal több halál. Keegan tudományos alapossága mellett is képes volt hangulatot teremteni A csata arcában, átérezhetjük milyen lehetett egy szinte védtelen gyalogos íjásznak szembenézni egy egész életében bajvívásokon edződött talpig páncélba bújt lóval felé vágtató harcossal. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a XV. századi és a XX. századi katona harci mindennapjai egyáltalán nem is különböztek annyira egymástól. Éheztek, fáztak (nem volt még hadsereg a történelemben, amelyben ne lett volna hiány valamiből), és állandó életveszélyben forogtak. Nekem különösen tetszett a Waterlooról írt rész. Ennek oka, hogy a brit hadsereg (nem közismert, de a „brit” oldalon a katonák több mint kétharmada német, holland és belga volt!) katonáitól rengeteg napló és emlékirat maradt fenn, így szinte percről percre rekonstruálni lehet az egyes katonai alakulatok helyzetét, tevékenységét és tagjainak érzéseit. Keegan számtalan alkalommal idézi fel egy-egy szereplő leírását, így általuk tapasztaljuk meg, milyen egy mellettünk elzúgó ágyúgolyó, amely a legjobb bajtársunkat tépi szét, vagy milyen fáradtságtól elaludni a sárban, miközben a puskák dúdolnak altatót, azt sem tudva, felébredsz-e egyáltalán. Ha Keegantől csak egy művet lehetne elolvasni, mindenkinek ezt ajánlanám. De szerencsére többet is elolvashatunk már magyarul is (Hat hadsereg Normandiában, Első világháború, Második világháború, stb.).

A könyv eme 2013-as második kiadása a réginél lényegesen igényesebb, és a Hadiakadémia sorozat keretében jelent meg, fűzött formában. A borító a célnak megfelelő, az Azincourti csata egyik krónikás ábrázolását tették rá. A szín nekem nem "jön be", de hát embere válogatja és a vérvörös passzol a tartalomhoz. 

A könyv megtalálható a Dr. Kovács Pál megyei könyvtár központi kölcsönzőjében, valamint a Kisfaludy Károly könyvtárában is. 

Értékelés:

Nyolc páncéltörő nyílhegy a tízből.

8/10

Viktor Suvorovnak ez a könyve megjelenésekor akkora port vert fel, hogy minden orosznak gázálarcot kellett öltenie, hiszen nem kevesebbet állít A jégtörőben, mint hogy a II. világháborút nem Adolf Hitler, hanem Sztálin "kezdte", és a német kancellár csupán annak eszköze volt. Így Hitler volt az a jégtörő, amely segített a Szovjetuniónak ellenőrzése alá vonni kelet-Európát. Suvorov szerint, ha nem támadja meg Hitler a Szovjetuniót 1941. június 22-én, akkor valószínűleg nem csupán Németországig terjeszti ki hatalmát az orosz diktátor, hanem talán egész nyugat-Európára is, hiszen Sztálin hadserege már ugrásra kész állapotban volt ekkor. Suvorov szerint minden jel arra mutat, hogy a Vörös hadsereg 1941. július 6-án megtámadta volna Németországot, ám ennek a műveletnek a bizonyítékait Sztálin és utódai azóta módszeresen eltüntették, hogy minden felelősséget áttoljanak a nácikra. Idejük éppenséggel volt rá...

Suvorov maga is a hírszerzésnél dolgozott a szovjet időkben, így kellő tapasztalata van az események átlátására, nem a levegőbe lövöldöz. Olvasottsága igen nagy, mintegy 140 forrást idéz fel állítása mellett, és ezek volt szovjet parancsnokok többségében, akiknek emlékirataiban - szerinte, de szerintem is - rengeteg elszólást, leírást talált bizonyítékként. 

Csak néhány gondolat arról, miért is jutott arra a következtetésre, hogy Sztálin nem védekezni, hanem támadni készült:

- A szovjet csapatok már felfejlődőben voltak a határra a német támadás előtt, minden szovjet parancsnok állítása szerint. Mivel magyarázható ez, ha Sztálint meglepte a német támadás?

- Ráadásul mindez több mint 170 hadosztály és még több volt úton nyugatra! Miért?

- Ha netán német támadás elhárítására készültek volna, miért légideszant hadosztályokat szerveznek?

- A szovjet harckocsikat (BT-k) autópályán való bevetésre tervezték. Hol van autópálya akkor a Szovjetunióban? Csak egy akkori szomszédjának területén van ilyen!

- A kommunisták a kezdetek óta offenzíváról beszéltek.

- Miért vágták el a szovjet katonák a védelmi pontokon a szögesdrótokat 1941 június elején, ha védekezni készültek? Miért távolítják el az aknamezőket?

- Miért vitték a repülőgép százait közvetlen a határra?

- Miért nem voltak védelmi terveik?

- Miért a román határ felé (azaz a német olajforrások felé) csoportosultak a legerősebb orosz seregtestek?

- Miért beszél támadásról 1941. májusában a katonák előtt Sztálin?

És lehetne sorolni!

Suvorov könyve nagyon elgondolkodtató, egyre több kutató fogadja el állításait, és hogy egyes csoportok mennyire rosszul veszik ezt (mivel gonosz ugyebár csak Hitler lehet...), bizonyítja, hogy az Index külön fórumot tart fenn Suvorov ekézésének. Elvégre mi az, hogy igaza volt Hitlernek, bármiben is!?

Nem ő egyébként az egyetlen, aki szovjet támadást valószínűsít 1941. júliusára. Hogy csak egy magyar kutatót mondjak, Kun Miklós ugyanezen álláspontot fejti ki műveiben, dokumentumfilmjeiben, oral history adatokat hozva fel ennek igazolására. Ő olyan dolgokat hozott fel érvként emlékeim szerint, mint hogy:

- a szovjet csapatoknak Németországról osztottak térképeken közvetlenül a Barbarossa hadművelet kezdete előtt.

- a repülőgépek fürtökben álltak hangárok nélkül a szovjet reptereken, ami jelzi, hogy bevetésre készültek, hiszen télen nem állhattak ott.

stb.

Mindenesetre azt kell mondanunk, hogy noha Suvorovnak alighanem igaza van, és Sztálin támadásra készült, de ennek egyértelmű bizonyítékai (parancsok, tervek) jelenleg nincsenek meg, és könnyen lehet, hogy soha nem is lesz ilyen. Egyértelműen kijelenteni tehát nem lehet, de valószínűleg igaza van. Talán egyszer, ha minden titkosított irat kutatható lesz, és addig nem semmisülnek/semmisítik meg, eldőlhet a kérdés. Olyan ez, mint a kettős honfoglalás elmélete. Sok mindent megmagyaráz, de hiányzik még az utolsó darab a puzzle-ból, és pont az a darab, amely alapján eldönthetnénk mit is ábrázol a kép. 

A könyv kiváló. A kiadás viszont kevésbé az. Eleve nem túl esztétikus és csak fűzött, de a fordítással több probléma volt. Egy két helyen félrefordítást tapasztaltam, például a 266. oldalon:

"Sztálin átlátott Hitler szándékain, és ez az oka annak, hogy miért is ért véget a II. világháború Sztálin számára nem várt módon: csak fél Európát és egy picinyke Ázsiát kapott meg". Teljesen nyilvánvaló (és ellenőriztem az angol fordításban is), hogy így lenne helyes: "Hitler átlátott Sztálin szándékain...". Egy másik esetben keveri a fordító a hadtestet a hadosztállyal. De volt sokkal súlyosabb - és magyar embernek majdhogynem megbocsáthatatlan - hiba.

Ugyanis a fordító Szentpétervár katonai kikötőjét Kronstadtot folyamatosan Brassónak (!!!) fordította, amelynek német neve valóban Kronstadt, de hát azért azt illene tudni, hogy Brassónál nincs se orosz flotta, se Balti-tenger...

Összefoglalva:

Minden II. világháború után érdeklődőnek alapmű Suvorov Jégtörője, gondolkodásra serkent és arra, hogy ne fogadjunk el automatice mindent, amit fejünkbe sulykoltak.

A könyv hét vörös csillag a tíz fekete horogkeresztből.

7/10

2013.XII.18. 

Az elmúlt hetekben ismét nagyobb olvasási sebességre kapcsoltam, mivel végre kicsit több szabadidőm volt végre. Gyors egymásután után végeztem ki őket, és most pár szóval összefoglalnám, miként hatottak rám. Volt jó, akadt közepes és rossz is köztük, most kettőt nézünk meg közelebbről.

1. Agatha Christie: A nagy négyes (The big four)

Bp.: Európa, 2013

Közismerten Poirot rajongó vagyok, így egy újabb regényt kézbe venni a belga nyomozózseni főszereplésével, számomra felér száz skandináv krimi kétszáz sorozatgyilkosának történetével. Mindamellett A nagy négyes messze nem a legjobb Christie-regények közé tartozik. Valójában nem egy kerek kiforrott történet az egész, hanem kis összecsapások sorozata Poirot és a magát 4-nek nevező világot irányítani akaró agytröszt között. A négyesben van zseniális tudós (francia), gazdag milliárdos (természetesen amerikai), egy zseniális keleti elme (kínai) és egy a piszkos feladatok elvégzésére alkalmazott mesterszínész, aki úgy csereberéli a személyiségét, akár egy Arcnélküli orrgyilkos a Trónok harcában. A lazán összekötött sikerek és kudarcok során a kis belga kiismeri ellenfeleit, így lépésről lépésre halad az ellenség felszámolása felé. Megismerkedhetünk a kaland során Poirot ikertestvérével, Achille Poirot-tal is, akiről eddig semmit sem tudtunk, ráadásul herkulesi fizikumúnak nem mondható Hercule halála után neki kell átvenni a nyomozást a végső szakaszban...

Tulajdonképpen érdekes a sztori és maguk az egyes összecsapásokat fifikásak és szórakoztatóak, de érezni, hogy eredetileg nem egy egységes történésként lett megírva. 

A könyv kiadása szép, az Európa kiadó hozta a Christie sorozatok szintjét, a címlap is ötletes, visszaadja a tartalmat.

Osztályzat:

Hat bajusz a tízből.

6/10

2. Czapáry Veronika: Megszámolt babák

Bp.: Scolar, 2013

Van amikor az ember olyan sokat vár egy találkozástól, hogy ezáltal voltaképpen semmi esélyt nem ad az élvezetes végeredményre. Mikor először olvastam a történetről könyvajánlókban, azt gondoltam: végre lesz egy jó kis sokkoló és elgondolkodtató könyv. Sokkolni sokkolt, és el is gondolkodtatott: vajon normális vagyok, hogy ezzel mérgezem magam? Kell nekem a világ amúgy is sok borzalma mellé még egy különc szerző eszement fantáziavilága? Czapáryéból mindenesetre nem kérek többet, az biztos. Mi ezzel a cél? Szórakoztatni nem szórakoztat, akkor már inkább várnám be a célegyenesben az 50 km-es távgyaloglás utolsó versenyzőjét. Sokkolni sokkol, de önmagában nem látom be, az miért is olyan hujjdejó. Czapáry egy - voltaképpen fogalmam sincs hány éves, lehet hogy le volt írva, de nem rémlik -hány éves kislány életét tárja elénk. Már csak azért is nehéz meghatároznom főszereplőnk korát, mert hol úgy érzem öt éves a leírás alapján, hol meg azt, hogy Platón elbújhat a kislány mellet bölcsességben mellette egy teherautó platón. Szóval egyenetlen, néhol tök jól, máshol teljesen valószerűtlenül adja vissza egy kislány gondolatait. A baba motívum nagyon hatásos kezdetben, aztán egyre csak ismétlések jönnek, mondhatni sok a szócséplés érdemi kifejlet nélkül. A kislánynak természetesen szörnyű sorsa van, mindenki gonosz, az apja bántalmazza, az anyja dettó, testvérei szintén. Czapáry nem tudom milyen világban él, szerencsére azért ennyire nem gonosz a valódi, néha tehetne benne egy sétát. Ami kiborított az az, hogy egy kislányról elvből nem írunk olyanokat, amiket ő ír. Igen, maradi vagyok. Igen, nem értékelem azt, ha vulgaritás ül diadallakomát egy regényben, pláne ha kiskorúról szól. Lehetne ezt stílusosan is csinálni, Nabukov Lolitájában legalább érthető - ha nem is menthető - mi miért történik. Nagy kár, nagy csalódás. Volt az ötletben potencia, de sajnos - legalábbis engem - letaglózott az eredmény. Így csak annyi potencia volt benne, mint egy töketlen Ken babában. Beteg könyv, egy beteg világról, beteg olvasóknak.

A könyv kiadása szép, minden dicséretet megérdemel. 

Osztályzat:

Négy Barbie baba a tíz Ken babából.

4/10

A múlt héten jelent meg a BBC History különszáma (a kiadó szerint ez könyv és magazin keverék, azaz Bookazin... Borzalom!), a II. világháborúról. Minthogy az első világégésről készült hasonló produktum egész tűrhetően sikerült, és kevés időm volt buszra szállás előtt (nem olyan jelentős lépés az emberiség számára, mint a holdra szállás, de legalább olyan nehéz időnként...), gyorsan felmarkoltam hát pénteken az újságosstandnál és hazahoztam. 

Lehet, hogy nem kellett volna kidobni, azt az 1990 Forintot, így utólag. Bár a képanyag miatt annyira nem vagyok bosszús, mert az jó. Tulajdonképpen 3 kötetes lesz a második világégésről szóló kiadvány, amelynek most említett első része Midway-ig vezeti az eseményeket. 

Kezdődik egy John Lukács cikkecskével, aki gazdaságilag mutatja be Németország megerősödését Európában 1933 és 1939 között. John Lukács kiváló - és jó tollú - történész, ez rendben. 

Van aztán egy kronológia a kiadványban, ahol 10-15 sorban mesél el egy-egy kiemelkedő eseményt. ERz elég vérszegény: kis kép, kis írás, majd kisebb kép, még kisebb írás.

Laurence Rees ezt követően pár oldalban angol történészekkel beszélget arról, hogy Anglia vajon kiegyezhetett volna-e Hitlerrel, és nemleges választ ad, mondván, hogy Hitler úgyis megszegett volna minden szerződést. Szerintem ez egy erősen leegyszerűsített álláspont, Olaszországgal (Mussolinivel) szemben Hitler például sosem szegett meg szerződést, márpedig tudjuk, hogy Hitler igenis kiegyezett volna a britekkel (Lásd: Dunkerque!).

Majd újabb John Lukacs cikk, amely a legjobb a számban.

Jön a minden Hitlerhez kapcsolódó témában Magyarországon kihagyhatatlan Ormos Mária. A diktatúrákról nyilván rengeteget tudó (hiszen maga is MSZMP KB tag volt egykor...) professzorasszony természetesen aktualizál is a végén, végtelen bölcsességgel: megtörténhet ma is, hogy "Hitler "Führer és kancellár" lehet." Holott minden történelmi tanszéken az az első tananyag, hogy nem mai gondolatokkal nézni a régi eseményeket, csak a saját történelmi kontextusában. 

A Bookazin azután elkezd nyilvánvalóan angolosodni, mivel a katonai események központjába a tengereket helyezi: Csata a La Plata folyónál, Dunkerque, Churchill, Angliai csata, a Bismarck pusztulása.

Talán még egész tűrhetőek a Vichy-Franciaországról írt oldalak.

Természetesen van egy cikk szánva a Holocaustnak. Puskás Julianna írásának fejlécében azonban bevándorlási politika helyett "Bevándolási politika" szerepel.Egyébként ez is egészen jó, amely felfedi, hogy például az annyira befogadónak vélt USA sem volt olyan kegyes a bevándorlókkal szemben ezekben az években, pont amikor kellett volna.

Ezeket egy jó nevű szerzők által írt felületes összefoglaló kötetből kiollózott cikk következik a Pearl Harbour elleni támadásról. Szerencsére legalább a fotók minőségiek és a képanyag nem ugyanaz.

A vége egy fokkal jobb, előbb Ian Kershaw fejtegeti Hitler USA elleni hadüzenetének okait, majd egy tűrhető összefoglalás jön Tobruk ostromáról.

A DVD melléklet, amely egyórás eredeti dokumentumfilm-összeállítást ígér sajnos hasonlóan felületes. Maguk a filmrészletek jók (ezt azért nehéz elszúrni), vannak benne színes részletek is. Nekem a legjobban a Hitler Párizsban rész tetszett, mert ezeket a képeket eddig nem láttam. A néhány szemtanúval készült beszélgetések sem rosszak, bár túl sokat nem tesznek hozzá a látottakhoz. Ugyanakkor nagyon idegesítő dolgokat morog a bülbülszavű narrátor a háttérben. Azontúl, hogy képtelen legalább egy minimális elfogulatlanságot tanúsítani a tengelyhatalmakkal szemben, még egyes helyen meg is hazudtolja a szemtanúkat. Egy egykori német katona például éppen elmeséli, hogy a Barbarossa hadművelet első napjaiban mennyi jelét látták annak, hogy a szovjetek is támadásra készültek, és csupán pár nappal előzte meg őket a Wehrmacht. Erre a BBC elmondatja, hogy ez nem igaz, csak a nácik készülődtek támadásra. Bár valóban nincs egyelőre írásos bizonyíték a szovjet támadásra - éppenséggel volt néhány évtizedük az ilyenek eltüntetésére -, de egyre több személyes visszaemlékezés és oral history forrás, valamint erre utaló intézkedés (a szovjet hadsereg alakulatai a határ közelében összpontosultak, Németországról kaptak térképeket a csapatok, Sztálin májusban katonai vezetői előtt németellenes beszédet tartott, stb.) sugallja, hogy bizony volt ilyen terv. Ez igenis komoly tudományos álláspont, amelyet ha nem fogad el sok történész, nem lehet humbugként lesöpörni az asztalról.

A csúcs azonban mégis az volt a DVD kapcsán, mikor a már említett Hitler Párizsban résznél a fordító (aki nyilván nem volt képben, mit is fordít) kanálisnak fordítja a (La Manche) csatornát...

Mindent egybevetve a kötetben semmi új történelmi álláspont, vagy alternatív elképzelés nem kapott helyet, gyakorlatilag tehát a nyugati szövetségesek 1945 utáni álláspontját ismétlő propagandaanyaggal van dolgunk. A Szovjetunióról alig esik benne szó - nyilván még mindig kínos, hogy szövetséges volt -, toposzok mantrázása az egész.

Osztályzat:

5/10 és csak a fotók miatt.

Mint könyvtáros pontosan tudom, hogy Agatha Christie halála után 40 évvel is tarol. Köteteit folyamatosan keresik, alig várják, hogy felbukkanjon egy-egy korábban még le nem fordított darab. Gyakorlatilag minden krimijét kiadták már magyarul, így sajnos/szerencsére már teljes a kínálat számunkra is. Az irodalom nem bővelkedik olyan nőírókban (Szapphó, Jane Austen + 1-2), akik meghatározták az irodalom történetét, de Christie kétségtelenül ilyen. Ráadásul mindezt egy meglehetősen férfias ágában érte el, a bűnügyi regényekében. Úgy gondolom ő az az író, akire kijelenthető, hogy soha nem fogják felülmúlni. Miért? Mert mindent megírt belőle! Feltalálta vagy továbbfejlesztette az összes olyan klisét, amitől egy krimi jó és fordulatos lesz.

Gyilkolt nála már: háttérszereplő, narrátor, a nyomozó, van olyan novella, ahol nem gyilkolt senki, és van olyan regényben, ahol gyakorlatilag mindenki gyilkos (olvassák el minden és meglátják, nem hazudtam)!

Gyilkoltak nála: homokzsákkal, tőrrel, pisztollyal, méreggel, autóval, tűvel, almával, vízzel, nyíllal, árammal, kötéllel, sótörő mozsárral, kábítószerrel, pszichológiával és még sok mással.

Bejáratta azokat a sémákat, amik a mai napig minden krimit jellemeznek: felcserélt személyazonosságok, maszkírozás, megdönthetetlen alibik, hamis nyomok, őrült sorozatgyilkosok, a végén összegyűlő gyanúsítottak.

Szóval Agatha Christie a legnagyobb a műfajban! Ezért összeválogattam egy személyes listát a legjobb regényeiből, afféle Top 10-et. Bár a sorrend valamiféle valódi sorrendiséget jelent, de a másodiktól a hatodikig számomra olyan kicsik a különbségek, hogy holnap már valószínűleg másként rendezném. 

A Nyaraló gyilkosok egy jól sikerült Poirot regény, amely egy idilli nyaralóhelyen játszódik, hírességekből és nagyvilági személyekből font koszorúban. Szokásos Christie karakterek: gyarmati katonatiszt, szobalány, színésznő, férj, mostohalány, orvos, pap, egy házaspár. 

Arlena, a gyönyörű színésznő férjével nyaral, és nem törődve sem vele, sem a pletykás társaság véleményével viszonyt kezd az ott nyaraló tündéri házaspár férfitagjával, aki képtelen ellenállni a szépségének. Ám Arlenát hamarosan egy kirándulása után holtan találják a sziget egyik rejtett zugában. Poirot érzi a gonosz jelenlétét, és megkezdi ténykedését a gyilkos leleplezésére. Gyanúsítható személyekből nincs hiány, csakhogy a potenciális jelöltek többségének sziklaszilárd alibije van. Vajon egy féltékeny hitves? Egy angyalnak látszó pap? Vagy egy megkárosított ismeretlen követte el a bűntényt?

Miért tetszett? A gyilkosság elkövetése zseniális, a bűnöst pedig olyan jól rejtette el Christie a káosz közepén, hogy képtelen voltam annak idején felfedezni. Christie-ben az a zseniális, hogy utólag minden összeáll és pofonegyszerűnek látszik, de olvasás közben... Teljesen meglepődtem a végkifejleten.

Az öt kismalac különleges regény, hiszen Poirot nem friss nyomon jár. A gyilkosság, amelynek felderítésére felkéri az annak elkövetéséért kivégzett asszony lánya, 16 éve történt. Állítólag megölte a férjét. A zseniális belga kezében nincs semmi, bár arra hamar rájön, hogy tényleg nem az elítélt volt a gyilkos. 16 éve egy neves festőt mérgeztek meg saját otthonában alkotás közben, mialatt szeretőjét festette éppen. Az esetet az öt jelenlévő visszaemlékezéséből ismerjük meg, akikkel Poirot külön-külön elbeszélget, majd egy közös összejövetelen fellebbenti a fátylat a gyilkos személyéről.

A regény igazi klasszikus abból a szempontból, hogy Poirot beszélgetései a szemtanúkkal miként láttatják ugyanazt a helyzetet, miként magyarázzák külön-külön meg ugyanazt az eseményt. Nagyon jól megírt, kiváló könyv. Ráadásul személyes sikerélményem, hogy olvasásakor eltaláltam a gyilkos személyét.

A Poirot filmsorozatban olyan polkorrekt agyatlanságot kevertek a sztoriba, ami az eredetiben nincs. Nagyon mérges voltam rá, mert ezt leszámítva jó film.

Az egyik leghumorosabb Christie regény, egyben a második Poirot történet. A humor gyakran megárt a krimiknek, hiszen azt a sötét hangulatot és feszültséget, ami egy jó kis gyilkossággal jár, a poénok széttörhetik. Szerencsére itt ilyesmiről szó sincs. A humor forrása elsősorban az a párbaj, amelyet a gyilkosság felderítéséért Poirot, és a helyi francia rendőrség hullócsillaga Girraud vívnak. 

Az alapszituáció, hogy egy gazdag, ám kétes múltú férfi (Renauld) megkéri Poirot-t, hogy védje meg, mert veszélyben az élete. Ám mire a detektív odaérne, Renauld-ot elrabolják, majd megölik, míg feleségét a rablók megkötözve a házban hagyják. A nyomozás lépésről lépésre halad, Gireaud felügyelő fogadást köt Poirotval (a filmmel ellentétben nem a pipáját teszi fel Poirot bajuszával szemben), hogy ki oldja meg elsőnek az ügyet.

Mikor először olvastam, nem sikerült rálelnem a gyilkosra, holott ebben a műben a bűnjelek nagyon világosan vannak felsorolva.

Innentől már jelzőket sem fogok mondani, a Temetni veszélyestől kezdve már csak briliáns darabok következnek, melyek olyan zseniálisan bonyolultak, hogy már rémesen egyszerű esetek. A Temetni veszélyes története azzal indul, hogy eltemetnek egy gazdag gyárost, majd a temetésen egyik rokon megjegyzést tesz, mely szerint a fickót megölték. Innentől kezdve a békés falu egyszerre átalakul pokollá, a rokonság tagjai között a halál arat, holott még nincs is Péter/Pál. Poirot a család ügyvédjének kérésére kezd el nyomozni, mely során átejtések és szerepcserék bonyolítják a felderítést. A családi viszály mindenkit gyanússá tesz, a potenciális gyanúsítottak köre behatárolt, és természetesen mindenkinek volt oka és lehetősége elkövetni valamelyik gyilkosságot. Egy gyilkos van, vagy több? Őrült-e, vagy egy hidegvérű zseni?

Sajnos ezt az esetet sem sikerült annak idején kinyomoznom, megdöbbentett a végjáték és a bűnös személye.

Az erről készül Poirot rész szerintem az egyik legjobb, ráadásul a gyilkost megformáló színész (vagy színésznő?:D Olvasd el és megtudod!) kiválóan alakította szerepét.

Igen, ismét Poirot regény. Úgy gondolom, hogy a legjobb 10 Agatha-regény zöme a bajuszos belga mesterhez köthető, valahogy a Marple történetek többsége nem nyerte el annyira a tetszésemet.

Az ABC-gyilkosságok során egy sorozatgyilkos után kutatunk, aki a vasúti menetrend szerint szedi áldozatait: A-betűs település: A-betűs halott, B-betűs település: B kezdőbetűs halott, C-betűs település C-betűs áldozat, és minden tetthelyen megtalálják az ominózus ABC-s vasúti menetrendet, mint a gyilkos jelképét... Ráadásul a titokzatos tettes valósággal kihívja Poirot, levelez vele, megírja rejtvényekben a következő célpont helyét, és még ez is kevés a semlegesítéséhez. Aztán a gyilkos hibázik Doncasterben, legalábbis az áldozat nem D-betűs, sőt hamarosan feladja magát a helyi rendőrőrsön. Az ügy a jelek szerint véget ért, hiszen a hullák száma sem nő tovább.

Az ABC-gyilkosságok egy klasszikus sorozatgyilkos utáni hajszának indul és egy fantasztikus pszichológiai sakkjátszmává válik az árnyékban megbúvó szörnyeteg, és a kihívott zsaru között. Az egyik legnagyobb Christie-regény, szinte szégyellem, hogy csak hatodik.

Szívem csücske ez a regény. Sokan írtak listát a legjobb Agatha Christie regényekről, és meglepően ritkán szerepel ezeken a Halál a Níluson, de nekem a legkedvesebb. Egyrészt történelmi tájon játszódik, Egyiptomban. Másrészt azon ritka esetek egyike, amikor az ember óhatatlanul kicsit a gyilkos pártján áll, mivel érzelmileg nagyon érdekesen felépített a sztori. Az áldozat egy arrogáns örökösnő, aki bármit és bárkit megkaphatott, ám neki mégis gyerekkori barátnőjének vőlegénye kellett, s akivel éppen oda utazik nászútra, ahova barátnője is tervezte ugyanezt. A barátnő úgy dönt bosszút áll és követi a friss házaspárt mindenhova, hogy folyton eszükbe juttassa, mit tettek vele. A beteges bosszú végül elnyeri jutalmát, egy hajón töltött éjszakai perpatvar során a barátnő meglövi az exvőlegényét. Mialatt a sérültet orvoshoz viszik és a tettest felügyelet alá helyezik, az örökösnőt valaki brutálisan fejbe lövi.

A gyilkosság az egyik legötletesebb Christie-bűntett (holott van egypár...), Poirot sokáig képtelen bármilyen előrelépésre, hiszen a legvalószínűbb gyanúsítottak egyszerűen nem tehették. Végül az egész ügy véres tragédiába torkollik.

Nagy öröm számomra, hogy az agatha.hu-n szintén nagyon magasra értékelik az én favoritomat. Csak azért nem teszem meg elsőnek, mert elfogultságom mellett is azokat, melyek még hátravannak, egy-két dolog miatt még zseniálisabbnak találom.

Számomra ez a legjobb Poirot sorozatban készült film, látványilag nagyon jó, a fényképezés remek, a karakterek erősek, és jól alakítottak. Imádom. A legszebb és legszomorúbb Poirot epizód. Ezt minden krimirajongó nézze meg!!! Sőt, még több felkiáltójellel: !!!

Szerencsére annak idején - az egyik általam legkorábban olvasott Christie-regény, amit még középiskolás korom elején végeztem ki - még nem láttam filmben, mikor kiolvastam a regényt, így nagyon "ütött" a meglepő befejezés.

A Gyilkosság az Orient-expresszen-ből több film is készült. Nagyon érdekes lett a Poirot sorozat ezen epizódja, amely inkább a belga nyomozó lelki vívódására helyezte a hangsúlyt, hiszen ez alkalommal az áldozat maga is bűnöző, aki legkevésbé sem méltó a sajnálatra. Nagyon szépen koreografált és látványos a film.

Hú... Erről a kötetről csak legfelsőbb fokban ildomos beszélni, olyan mértékben körmönfont, annyira meglepő és újszerű, hogy maga a gyilkosság teljességgel kitalálhatatlan az olvasó számára.

Tíz személy egy luxusnyaralást nyer az úgynevezett Néger-szigetre, melynek kastélyában szállásolják el a (bal)szerencséseket. A szállás asztalán egy kis tálkában tíz porcelán néger fejecske fogadja őket, meg egy hátborzongató versike:

Este egyszer csak egy levelet kapnak bizonyos V. A. Lacky-tól (ha nem esett le: valaki!), aki egy hangosbemondón felsorolja, hogy minden jelenlévő gyilkos, hiszen múltjukban szándékosan vagy felelőtlenségből, de halál tapad a kezükhöz és most ezért meg fognak lakolni. A szigeten vihar tombol, hajó már nem közlekedik a szárazföldre egy darabig, így a vendégek között eluralkodik a pánik. Ráadásul valahányszor eltűnik egy néger fejecske a tálról, egyikük a versike által ígért módon fogva tartójuk áldozatául esik. Ráadásul nyomozó sincs a szigeten, aki megfejtené az esetet. Itt nincsenek túlélők. Ez egy igazi thriller.

A konfliktus zárt területen zajlik, korlátozott létszámú résztvevővel. Fantasztikusan megszerkesztett történet a Christie-nél gyakori gyerekmondóka motívumtól egészen a cselekmény pszichológiai hátteréig. Igazi olvasmányélmény mindenkinek!

Az első és egyetlen Miss Marple történet a tizes listámon, amely azonban akár első is lehetne. Egy csendes kis faluban meglepő hirdetés jelenik meg az újságban: Ezen és ezen a helyen ekkor és ekkor gyilkosság lesz. A falu lakosai bár meglepődnek, de úgy gondolják, a szokásos "Ki a gyilkos" társasjátékról van szó, így felkészülnek a megjelenésre, hogy egy kis izgalmat és szórakozást csempésszenek vidéki hétköznapjaikba. Igen ám, de a megadott címen lakók is döbbenten olvassák a hirdetést, hiszen ők nem akartak ilyen játékot aznap estére, de most kénytelenek lesznek megrendezni. Megjönnek a vendégek, mindenki feszülten várja a játék kezdetét, aztán hirtelen elmegy a villany, beront az ajtón lámpával egy álarcos idegen, majd lövések dörrenek a sötét teremben.

Ám a halott igazi. És ami még meglepőbb, az áldozat maga az ajtón betörő álarcos. A helyszínre érkező rendőrnek mindez teljesen érthetetlen. Miért akarta a fickó megölni a ház úrnőjét, aki megsérült az egyik lövésnél? De ami még érthetetlenebb, ki ölte meg a gyilkolni igyekvő álarcost? Egy felettese tanácsára a zsaru egy kötögető öreg nénikéhez fordul segítségért, Miss Marple-hez, aki a fonalgombolyaghoz hasonlóan nekilát kibogozni a látszólag értelmezhetetlenül összegabalyodott szálakat.

Be kell valljam, nagyon büszke vagyok rá, hogy olvasás közben rájöttem a gyilkos kilétére, mert ez az egyik legagyafúrtabb eset, amit szerzőnk agya összedobott.

Nem tudtam mást tenni az első helyre, és meg kell mondjam az aranyérmes pozíción hezitáltam a legkevesebbet. Egész egyszerűen sokkolt, mikor elértem a regény végéhez, és megtudtam a választ a legendás "Ki a gyilkos?" kérdésre. Csak bambultam, és nem hittem el, hogy ilyen létezik. És nem én vagyok az egyetlen, egy másik Agatha Christie fan ugyanígy járt. Nem is nagyon akarom leírni a történetet sem, olvassa el mindenki. Egyszerűen a sztori leírása nem mondana el semmit, mert itt most kivételesen nem (csak) ez a lényeg. Igazi fejtörő, az ember szinte Poirot-t legyőzve akarja megoldani az ügyet, amelynek gyilkosa elegáns ugyanakkor kockázatos módszerrel ölte meg áldozatát. Zseniálisan vannak a nyomok elrejtve a regény lapjain, ám komoly dicséretet érdemel, aki megtalálja, elrendezi és kitalálja ki a tettes, mert a bizonyítékok csak utólag nyilvánvalóak, a történések láncba rendezése csak utólag olyan egyértelmű. A Tíz kicsi néger érdekesebb és izgalmasabb, a Halál a Níluson érzelmesebb, a Gyilkosság meghirdetve gyilkossága ötletesebb, az ABC-gyilkos zseniálisabb, de nálam a trónon meglepetésének óriási ereje miatt Az Ackroyd-gyilkosság ül.

Amik éppen csak lemaradtak a listáról: Lord Edgware halála, A függöny, A ferde ház, a Paddington 16:50, és a Kristálytükör meghasadt.